5. rész

*Rose Cooper szemszöge*

Visszaemlékezés

Korán ébredtem. Az éjszaka rengeteget forgolódtam és nem sokat aludtam. Lementem a nappaliba, hogy igyak egy kávét és meglepetésemre már szüleim is ébren voltak. Anyu a pultra támaszkodva állt és kissé megviselt tekintettel mért végig, apu pedig az asztalnál ült egy újsággal a kezében és teljes nyugalommal kortyolgatott egy pohár eszpresszót. A pulthoz léptem, hogy elővegyek egy bögrét, de feltűnt, hogy anyám pillantása mindenhova követett, így letettem, ami a kezemben volt és ránéztem, miközben a konyhaszekrénynek dőltem.

- Valami baj van?
- Nem is mondanám annyira bajnak, ha nem a te szemszögedet venném figyelembe… - kezdett bele, majd ásított egyet, ő sem aludhatott valami sokat az éjjel.
- Anya kezdesz megijeszteni – válaszoltam teljesen komoly arccal.
- A bátyádról van szó – a mondat végére kicsit elhalkult.
- Lehetne, hogy nem csak fél mondatok jönnének ki a szádon? – kicsit hangosodni kezdtem.
- Tudd, hogy beszélsz anyáddal! – szólt közbe apa.
- Jó rendben, végülis csak megérted. A bátyádat a magatartása miatt egy katonai táborba küldtük.
- Hogy mi van? – kerekedtek el a szemeim – Mondd, hogy ez csak egy vicc – kezdtem el járkálni, hogy levezessem egy kicsit a feszültséget.
- Nem vicc, te is tudod, hogy mostanában enyhén szólva elengedte magát. Egyre több verekedésbe került, arról nem is beszélve, hogy szétverte a nagybátyád kocsiját – Te jó isten tényleg komolyan beszél.
- Ti normálisak vagytok? – kapkodtam a fejemet kettőjük között – Mi a franc van azzal, hogy a mi érdekeinket nézitek? A fenébe is Nate a bátyám, ezt nem tehetitek meg csak úgy – egyre gyorsabban vettem a levegőt.
- Üdvözöllek a való világban kislányom, ahol nem te diktálsz, hanem mi – gúnyosan mosolyogva szólalt meg apám.
- Egy nagykorú helyett nem dönthetsz! – mondtam már szinte hisztérikusan.
- De igen, ameddig az én házamban él, és engem vesz elő a rendőrség, ahányszor csak valami bajba keveredik.
- Hol van ez a tábor? – próbáltam nyugodtabb hangon beszélni, de a fejemben már a tervet szőttem, hogy hogyan fogok elmenni utána, mert egyben biztos voltam: nem fogom egyedül hagyni egy idióta kiképzőtáborban.
- A Csendes-óceánon, de nagyon remélem, hogy semmi buta dolog nem fordult meg a fejedben – anyám meg akarta simítani a vállamat, de arrébb húzódtam.
- Nem, semmi ilyen – mondtam és azzal a lendülettel rohantam is fel a szobámba.

Az ágy alól kiszedtem a bőröndömet és beledobáltam a ruháimat, tisztasági és női dolgokat, illetve egy plüsst, aminek a fülénél vágtam egy kis lyukat és rejtettem bele néhány szál sima cigit és kettő jointot, mert nem hiszem, hogy a táskámat nem fogják átkutatni. Ezek után gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, kicsit sminkeltem és már indulásra készen is voltam. Igaz, a tábor nevét nem tudtam (és nagy valószínűséggel a szüleim sem szándékoztak megmondani), de azt igen, hogy ha a Csendes-óceánról van szó, akkor célszerű Európába mennem.
Szó nélkül mentem le a lépcsőn, de még mielőtt az ajtóhoz értem volna apám megragadta a kezemet és erősen rászorított.

- Mégis mit képzelsz, hova mész?
- A testvérem után – szögeztem le.
- Szó sem lehet róla, nincsen terád ott szükség – már szinte kiabált – nem hagyom, hogy elrontsd a bátyád nevelését.
- Azt már sikerült neked elrontanod – sziszegtem a fogaim közül – vadbarom – ezt már halkabban tettem hozzá, de valószínűleg meghallotta, mivel akkorát lekevert nekem, hogy éreztem, ahogy felrepedt számból kiserken a vér. Belülről ajkamba haraptam, hogy ne buggyanjon ki a könnyem és azzal a lendülettel léptem is ki az ajtón.
- Ha most elmész, akkor ide többet be nem teszed a lábad – vetette be utolsó fegyverét is.
- Ó hidd el, együtt tudok ezzel élni –válaszoltam és már indultam is gyalog a repülőtérre.

A légi út hosszú volt, de legalább tudtam pihenni. Európába érve viszont nem maradt más ötletem, mint körbekérdezni az embereket, hogy esetleg nem tudnak e valamit a táborról vagy valamilyen katonai központról, de senki nem tudta miről beszélek. Már teljesen kezdtem feladni a reményt mikor egy idős bácsi szólt utánam.

- Kisasszony, szerintem ön a Charndal Army Base táborára gondol – kedves mosolyt küldött felém.
- Úr isten, köszönöm, megmentett a teljes reménytelenségtől – nevettem fel kissé kínosan – Esetleg még azt meg tudná mondani, hogyan jutok oda?
- Mivel egy kis szigetről beszélünk csak hajóval, vagy helikopterrel van esélye eljutni – látszott az arcán, hogy észrevette csalódott arckifejezésem, így újra megszólalt – De ma jó napja van, mert éppen egy halászhoz van szerencséje. Elviszem magát.

Nagyon kedves volt az úr, nem utasítottam vissza az ajánlatát. A kikötőbe taxival mentünk, természetesen én fizettem, ha már ő tesz nekem szívességet.

A hajóval legalább egy órát utaztunk mire megpillantottuk a hullámok közül előbukkanni a szigetet.

Innen már egyedül mentem tovább, hamar meg is találtam az erdő sűrűjében lévő tábor kerítését. A bejáratnál az őröknek magyarázkodtam egy sort, hogy mégis mit keresek itt, majd miután elvették a telefonomat, öngyújtóm, cigimet és ékszereimet, elvezényeltek a házhoz, amiben lakni fogok. Csak ledobtam a cuccaimat és mentem is a bátyám keresésére. Mikor megtaláltam épp egy lánnyal és egy fiúval beszélgetett.
- És neked amúgy van testvéred? – kérdezte tőle a szőke srác.
- Igen, én – szólaltam meg gondolkodás nélkül felhívva magamra a figyelmet.
- Rose? – nézett rám Nate kicsit lesokkolódva, majd megragadta a kezem és kihúzott magával a ház elé – Mégis mit keresel itt?
- Nem akartalak magadra hagyni egy ilyen helyen – suttogtam, ő pedig válasz helyett csak megölelt, de amikor elhúzódott észrevette a sebes számat.
- Mi történt? – fordította oldalra a fejem, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Apa… - nem hagyta, hogy tovább mondjam.
- Kinyírom azt a faszfejt – mondta dühtől forró hangon.
- Hagyjad, inkább meséld el, hogy mi is ez a hely…

Jelen

5. napomat töltöttem a táborban, ahova akár a maratonra való felkészülésért is jöhettünk volna. Iszonyatos izomlázam volt a lábamban, a kezemben, sőt azt könnyebb lenne elmondani, hogy hol nem. Az ágyak kényelmetlenek voltak, a nyakamat is elaludtam. Amióta itt vagyok nem laktam jól és nem is tudtam sokat pihenni. Az egyetlen jó dolog ebben az egészben, hogy hamar sikerült megtalálnom a közös hangot a többiekkel, a szobatársaim nagyon jófejek, hálát adok az égnek, hogy nem ilyen plázapicsákhoz vagy gyíkokhoz kerültem. Arra is volt alkalmam bőven, hogy végignézzem a srácokat, meg kell hagyni volt pár nem rossz, de maradjunk annyiban, hogy Aiden, Nate szobatársa viszi a pálmát.

Reggel szokás szerint a torna előtt fél órával keltett drága házfelügyelőnk természetesen a megszokott rikácsolós hangjával. A párnát a fejemre húztam, hogy ne halljam és nem vágytam másra csak még 5 perc alvásra, de ebbe vetett reményemet elvesztettem mikor a kedvenc transzink megállt az ágyam mellett és ordítani kezdett, hogy ha azonnal nem kelek fel, ne is álmodjak reggeliről, mert annak az ideje alatt plusz feladatokat csinálhatok az ő ellenőrzésével. Mert amúgy álmaim kajáját szokták odalapátolni.

Amint látta, hogy elkezdek felkelni, végre kitakarodott a szobából.

- Csak engem kezd már rohadtul idegesíteni? – forgattam meg a szemeim.
- Engem már első nap óta – vont vállat Isobel.
- Meg kéne szívatni a ribancot – vigyorodott el Alison.
- Szerintem már a kinézetével is eleget büntette a sors – tette hozzá Yasmine is.

Mikor ránéztem az időre már csak 10 percem volt, így gyorsan felvettem egy fehér sportmelltartót meg a rövidgatyává átszabott terepmintás egyenruhát majd miután hajamat lófarokba kötöttem a szemeim alá tettem korrektort, hogy legalább a kialvatlanság jeleként kirajzolódó karikák ne látszódjanak. Közben a többiek is elkészülődtek és együtt mentünk ki a füves területre, ahol a többiek már felsorakoztak, beálltunk Nate-ék mellé is mindenki lepacsizott velük, de persze a felügyelők már ezért is ránkszóltak.
Szokás szerint futással kezdtünk, de ahogy az utóbbi két napban, ma sem mentünk ki az erdőbe. Volt térdemeléses, saroklendítéses futás, rengeteg guggolás, hasprés és fekvőtámasz és mindezt néhány kör kocogással „vezettük le”.

Reggelire száraz kenyeret adtak egy szelet felvágottal, amibe szerintem minden volt húson kívül, de megettük, ha már más nem volt. Mikor mentem vissza a faházba megpillantottam az egyik bokornál egy kicsit barnább bőrű srácot egy rövid hajú lánnyal. A csaj egy kis zacskót vett el tőle, majd gyorsan elment mintha mi sem történt volna. Lehet meglesz az emberünk.

Csak egy kevés szabadidőt kaptunk, mert utána kivittek minket a közeli réten található szebb szóval kifejezve akadálypályára. Ahogy körbenéztem láttam néhány kötelet egy magas rúdra erősítve, egy körülbelül 2 méteres fából készült falat, illetve homokgödröt és még egy kötelet, ami két fa közé volt kifeszítve eléggé magasan.

- A köteleknél fogtok kezdeni, a feladat szerintem elég világos – szólalt meg egy számomra még ismeretlen, kopasz férfi – fel kell mászni, majd utána a falon szintén. A homokon végigkúsznak, aztán valahogy feljutnak a fa tetejére és a kifeszített kötélen pedig a nem létező karizmukra – itt köhögött egyet – vannak utalva - Átkapaszkodnak, majd lejönnek. Addig vagyunk itt, amíg mindenki meg nem csinálta.

Mindegyik kötélhez állt egy-egy ember, majd tapsra indulhattunk is. Ez még nem okozott nehézséget, viszont a falnál már megakadtam, hiszen a magasságom nem nagyon kedvezett számomra. Szerencsére Nate is pont akkor ért oda, ezért bakot tartott és így már sikerült felkapaszkodnom a tetejére. A kúszás sima ügy volt, viszont a fánál sorban kellett állnunk, mert egyszerre csak egy ember tudta csinálni a feladatot. Előttem egy kocka srác volt, már kapaszkodott a kötélen, de a közepénél megállt és kiabálni kezdett, hogy nem bírja tovább, nem túl meglepő, de egyik katona sem segített neki, aminek a következménye az volt, hogy leesett egyenesen rá a gerincére. A szám elé kaptam a kezem és elfordultam, mert nem bírtam odanézni sem.

- Vigyétek el innen a fiút, hogy a többiek folytathassák – szólt hátra válla mögött Aidenék házfőnöke. Nem mintha mást vártam volna, de akkor is furcsa volt, hogy így kezelik a helyzetet. Meg is halhatott volna, nekik meg az a fontos csak, hogy egrecíroztassák tovább a többieket.

Felkapaszkodtam a fára és remegő kézzel csimpaszkodtam rá a kötélre. Nagyot nyeltem és elkezdtem haladni, minél előbb túl akartam rajta lenni, épségben meg is úsztam. Utánam már csak páran voltak, majd mielőtt visszamentünk kaptunk egy kis szabadidőt, így a társaságunk szokás szerint egybegyűlt a rét egyik elhagyatottabb részébe.

- Én ezt nem bírom – sóhajtott Aiden, majd eldőlt a földön.
- Utálom ezt a helyet – folytatta Alison és leült, én is követtem példáját.
- Legyünk optimisták...legalább jó alakunk lesz. Elkél már nekem az az izmosabb comb - mondta Yasmine miközben a cipőjéről kapargatta egy bottal a sarat.
- Tiszta vízhólyag lett a kezem ettől a szar kötéltől – nézte a tenyerét Nate – Már elegem van ebből az egészből.
- Recskázni se lehet basszus – suttogta Ai Nate fülébe, de kicsit hangosra sikeredett és mi is meghallottuk. Isobel nem mondott semmit, csak leült a többiekhez és a homlokáról letörölte az esetleges izzadtságot, majd hátrasimította a haját. Amint meghallotta Aiden megszólalását mintha megjelent volna egy kis halvány pír, ha a testmozgás nem pirosította volna ki.
- Mert egy ilyen helyen az a legfontosabb – forgattam meg a szemem nevetve.
- Rose ebbe te ne szólj most bele – tette kezét maga elé a bátyám, majd az előbb említett srác felé fordult – Hidd el, én megoldom – vigyorgott.
- Más is szívesen megoldja – fordította fejét Axel a pár méterrel távolabbi picsacsordához, akik őket stírölték.
- Nekem más oldhatná meg – vigyorgott Aiden kajánul és lopva rám pillantott. Arcom elvörösödött és igyekeztem témát váltani.
- Szerintetek miért kísérgetnek mindenhová ezek a fegyveres katonák? – biccentettem feléjük.
- Biztos valami állat – vonta meg a vállát Al.
- Ugyan már, még te is mondtad, hogy hallottad a dobolást – vonta fel a szemöldökét Ax.
- Most őszintén, szerintetek valakik laknak itt? – tette fel a kérdést Alison, amin már én is gondolkoztam.
- Nem kizárt, hogy élnek valakik itt - szólalt meg Isobel és Bash szinte egyszerre. Majd összenéztek, hogy ez most furcsa volt.
- Mármint semmit se tudunk erről a helyről. Nem tudhatjuk, hogy hogyan lett ez egy tábor helye és eleve miért csak katonák vannak itt és például nem épültek ide őt csillagos üdülőhelyek - vonta meg a vállát Bash.
- Hagyjuk már - mondta Yasmine és nekidobta Aidennek a saras botot, ő pedig erre válaszul csak átpasszolta Axelnek.
- Ezen a szigeten még az állatok se maradnak meg, nem még, hogy emberek. Ez szerintem baromság – szólalt meg.
- Szopj le – vetette oda Ax Aidennek és hátradobta a botot, ami megakadt az egyik őrben, mire az odajött hozzánk.
- Elég volt a bájcsevejből hölgyeim és úr… maradjunk a hölgyeimnél – nézett végig a társaságon a kopasz ezzel utalva rá, hogy mehetünk vissza a táborba.
- Valaki szedjen fel innen, mert én már most hulla vagyok – vágott világfájdalmas arcot Yasmine, Nate pedig kapott az alkalmon és segített a lányon én meg csak rámosolyogtam.
- Köszi, köszi, ha nem segítettél volna, itt maradok. Vagy a kopasz cipel be. Ki tudja.
- Így, hogy megemlítetted a kopaszt még inkább jónak látom, hogy segítettem - kezdett nevetni.
- Nate tesó, ennyire ne legyél kanos- röhögött Aiden.
- Engem ugyan nem zavar - húzta félmosolyra a száját Yas miközben a fiúk előtt sétált egy méterrel, Aiden pedig végigstírölt rajta, mire Nate játékosan oldalba lökte. Eközben feltünt, hogy Sebastian akárhányszor csak Ai-re nézett, azt csontig hatoló tekintettel tette.
- Fray te amúgy mi a francot bámulsz folyamatosan? - szögezte Aiden Bashnak a kérdést, miközben visszafelé sétáltak.
- Kérdezd a bátyád, láttam itt valahol – vetette oda.
- Bash messzire mész –figyelmeztette Nate.
- Mi az Isten?- Aiden elkapta a pólójánál Sebastiant és egy fának lökte.
- Tényleg nem emlékszel, hogy mi történt köztem és köztetek? - nézett keményen támadója szemébe és még nem támadt - Westbrook-nak tényleg kellett az a balhé - biccentett nyomatékot adva.
- Bármi történt közöttetek, ha szétveritek egymást, az nem old meg semmit – kiabálta utánuk Isa picit ijedten. Aiden egy utolsót lökött a fiún és otthagyta.

Mivel aznap nem ebédeltünk, kicsivel korábban volt vacsora, ami valamilyen zöld trutyi volt, borsót véltem benne felfedezni, de igazából nem akartam tudni miből készítették, a lényeg, hogy megettem és valamennyire elmulasztotta éhségemet. Evés után elmentem lezuhanyozni, de mire sorra kerültem már teljesen hideg volt a víz, így gyorsra fogtam. Fogamat is megmostam, majd bementem a házunkba, ahol még egy kicsit beszélgettünk, aztán mindenki ment aludni.

Éjfélig forgolódtam, nem jött álom a szememre és kintről is hallottam az őrök hangját, ami nem tűnt túl nyugodtnak. Úgy döntöttem megnézem, mi történik, úgyis visszajövök, még mielőtt rajtakapnának. A mi házunk mellett osontam végig, majd kinéztem, de hátulról valaki visszarántott és mielőtt felsikítottam volna ijedtemben, befogta a számat.

- Shhh kislány, Én vagyok- levette a kezét a számról, és a csípőmre rakta.
- Aiden, a szívbajt hoztad rám - sóhajtottam.
- Szokták mondani- kacsintott- hova mész ilyenkor?
- Nem tudtam aludni és furcsa hangokat hallottam - vontam meg a vállam - de ezt én is kérdezhetném tőled.
- Én a titkok embere vagyok, de ja, ez már kezd furcsává válni, ami itt kint megy éjszakánként.
- Bármi is történik, nem bánnám, ha nekünk is beszámolnának róla.
- Bébi, ketten édes kevesek vagyunk, hogy kiderítsük. mi van itt - Egy kósza hajszálat tett a fülem mögé, és közelebb hajolt. - De ketten édesek vagyunk- morogta.
Szívverésem felgyorsult és a szemébe néztem. Nem szólaltam meg csak egy nagyot nyeltem, szám sarkában egy apró mosoly bujkált. Még közelebb hajolt, amikor már csak egy milliméter választotta el ajkainkat, ennyit mondott:
- Majd legközelebb.
A szavak után sarkon fordult és egy ismeretlen hang irányába indult.